„Semmiféle bölcs ember nem fejti meg az
élet értelmét. Hogy általában mi az értelme az életnek, azt én nem tudom, s
talán akkor is így felelnék, ha száz évvel megtoldanám az életemet. Ha azonban
egyetlen színész pályafutásának az értelmén gondolkodom - az enyém -,
annyit mindenesetre mondhatok:
A szomorú
embereket megvigasztalni és jóra, szépre nevelni.
Mindig ezt
akartam, s ez ma is az én ars poetikám!"
Rózsahegyi Kálmán... A neve mosolyog. Már a színlapon
előre mosolyog. És mosolyog az is, aki a nevét olvassa.
A gyermek Kálmánka itt született 1873.
október 6-án Endrődön, falusi gyerekként, ahol a magyar őserő, a falu harangja,
a gulya kolompja, a pásztorember tilinkója, az egyszerű magyar paraszt élete,
szerelme, halála, öröme és bánata egyszerre ragadta meg.
Apja: Uhrin József. Anyja: Grósz Zsani. Nevelőapja Rózsahegyi Ödön lesz
- tőle kapta vezetéknevét.
Édesanyjától elsősorban az életet, a mindennapok
keserveit, de örömeit is megtanulhatta. A színészet minden ranglétráját
bejárta, - sokáig ette a vándorszínészek bizonytalan kenyerét, élte annál
szebb, kalandosabb életét.
Így emlékszik vissza erre az időszakra: „Faluról-falura jártunk, - szép időben, rossz időben, hol szekéren,
hol gyalog, fagyban,sárban, hóban, hordókra épített színpadon, - kocsiszínben, kocsmák ivójában - nagy nélkülözések között, de rendíthetetlen
hittel hintettük a magyar szót... a színészetnek minden lépcsőjét bejártam... játszottam,
színlapot árultam, összeszedtem a kellékeket, széket, padokat, lócákat
cipeltem, lámpát pucoltam, színpadot söpörtem, és sokat, nagyon sokat
koplaltam, és nagyon keveset aludtam."
1893-ban szerzett diplomát, több színigazgató is
szerette volna szerződtetni a fiatal színészt. Előbb Debrecen, Kolozsvár,
Marosvásárhely majd Nagyvárad következett.
A Kolozsváron töltött 2 év csodálatos
volt életében. A gondtalanság, a fiatalság boldog ideje, a színésszé érés évei.
Ezek az évek irányították életét a nyílt pályára. Teljesen tisztában volt a
színjátszással és önmagával. Megtalálta a maga egyéni stílusát, mely később
annyi sikert és a közönségnek annyi boldog percet hozott.
Ekkor már országos hírnév övezte. Csodálatos alakítások sora
következett a népszínművekben. Életre szóló barátságot kötött Gárdonyival,
Móriczcal, Herceggel, Mikszáthtal, Dankó Pistával.
Majd Pest következett, a Magyar Színház, s végre a
NEMZETI - minden színész álma és vágya.
„Szívdobogással,
áhitattal, megrendülve léptem be a kapun. NEMZETI SZÍNHÁZ!
- Minden
színész mindenkori álma, és az én álmom teljesült. Ott szívtam magamba a
színjátszásnak azt az előkelő stílusát, nemességét, komolyságát és alázatát,
mely aztán véremmé vált.
... Kitárultak
a színház ablakai, s a poros, dohos levegő helyébe a magyar falu egészséges,
friss szénaillata áradt be..."
Bevitte a színházba az egyszerűséget, a
közvetlenséget, a színpadi játék őszinteségét, amelyet szülőföldjéről vitt
magával.
Tehetsége és képességei mögött nyugodt,
kiegyensúlyozott családi háttér állt. Felesége, Hevesi Angéla irodalmi vénával
megáldott, szorgalmas, kötelességtudó asszony volt, a jóság és a szerénység
megtestesítője. Imádják gyermekeiket: Lászlót, Maricát és Zsuzsát.
A színész mindig tisztában volt azzal, hogy mit
köszönhet családjának, művészetrajongó, lelkes feleségének, akit élete végéig
„Dráginak" becézett.
Az bizonyos, hogy Rózsahegyi Kálmán a népszínművek felülmúlhatatlan
tolmácsolója volt. A Sári bíró, A falu rossza, a Pusztai szél, Dankó Pista, Te
csak pipálj, Ladányi, A bor című művekben feledhetetlen alakításokat nyújtott.
Azonban hatalmassá, halhatatlanná mégis az igazi klasszikus darabok tették.
Katona: Bánk bán című drámájában Tiborcot alakította.
Rózsahegyi Kálmán így vall erről:
"Tiborc egyik
legkedvesebb szerepem. A régi Tiborcok sírtak, én az igazam tudatában
lázadtam."
Egy szemtanú
így emlékezik vissza a látottakra:
„Halálos
csend volt a teremben. Azonban nem csupán a szomorú, szívfájdító keserűség
miatt, hanem azért is, hogy a sok előkelő, szép ruhás úri szereplő között
Endrőd legnevezetesebb embere volt a legszegényebb, a legelesettebb. Mintha a
gyomavégi meg öregszőlősi kubikosokat, béreseket, napszámosokat láttam volna.
Soha így még nem fájt nekem a szegénység, mint akkor."
További klasszikus alakítások következnek: a
Szentivánéji álom Zubolya, a Lear király, meg a vízkereszt Bolondja, Moliere
darabjában Jakab mester, Hamletben pedig sírásó.
Élet-halál fölött bölcselkedik könnyed, de szívet
megindító sorokban:
„Hajdanta
még ifjú valék,
Tartottam szeretőt
Kényemre hej, kedvemre hej,
Töltöttem az időt.
De meglopott öreg korom,
Öklébe markola.
Elhányt-vetett, hogy azt se 'tom
Ki voltam valaha.
|
Ásó,
kapa, veremvágó,
Egy szemfedő lepel.
Az ily vendégnek egy gödör,
Egyéb semmi sem kell.
Az ily vendégnek egy gödör,
Egyéb semmi sem kell."
|
Játékának
teljében, 1911-ben színi iskolát alapít. Növendékei közül számos kiváló, később
országos hírű színész került ki; tanítványa volt Péchy Erzsi, Mezei Mária,
Komlós Juci, Görbe János, Rádai Imre, Rátonyi Róbert, Sztankay István, Mécs
Károly, Koncz Gábor, Hofi Géza, Szuhay Balázs, Sas József és leánya, Rózsahegyi
Marika is.
A tanítás lényegét így summázza:
„A növendék egyénisége szent és sérthetetlen. A benne lévő képességet
felszabadítani, kifejleszteni. Soha nem kényszerítettem rá, ami nem ő.
Türelmes, megértő szeretet kell irányukban. Egész szívemmel és lélekkel tanítom
őket mindarra, amit ezen a pályán meg lehet tanítani. Igyekszem velük
megértetni, hogy magyar színésznek lenni nem pálya, hanem misszió, ami néha
akkor is nehéz, ha minden sikerül."
1915-ben apja hívására és kérésére Endrődre
látogat. Szívbemarkoló a találkozás, de a búcsú is, mivel apja rövidesen
meghal. Szép endrődi szőttesek, szalvéták, abroszok, tárgyak kerülnek a fia
birtokába, amelyeknek a pesti művészek is csodálói lettek. Endrőd népe büszke
szülöttére, minden fellépését féltő gonddal, örömmel nyugtázza, s díszpolgárrá
választja 1925. október 30-án. Díszpolgári oklevelét mindvégig a legbecsesebb,
legféltettebb kincsei között tartja számon -, Arany János kulacsa és pipái még
ennyire becsesek.
Tengerentúli útra Amerikába
készül - el akarja vinni a magyar falut abban a tisztaságában és
érintetlenségében, ahogy az az amerikai magyarok szívében élt.
Küldetése sikerrel jár, Amerika
könnyezi a nagy színész - művész fellépését, azt a világot is meghódítja.
Rózsahegyi így írt első fellépéséről:
„Szeptember 12-én első felléptem New Yorkban. Feledhetetlen este,
háromezer ember a nézőtéren. Virágeső. Kendők lobogtatása, nevetés és sírás.
Ezért az egy estéért érdemes volt élni."
Színjátszása, fáradhatatlansága,
életkedve mindenhová elviszi hazajövetele után is. A Nemzetiben eltöltött 25
évi működéséért az örökös tagság jutalmát kapta. Filmszerepei is sokasodnak: A
bor, Búzavirág, Az új földesúr, a Nagymama - mind tehetségét, rátermettségét
erősítik.
„A hangját, a beszéde színét, zamatát éppúgy nem lehet
elfelejteni, mint az arcát, gesztusait, egész figuráját."
Tablóképek: Válogatás az iskola kiállítási
anyagából
Forrás: Márton
Gábor: Nagy színészeink, Rózsahegyi Kálmán c. könyv alapján
|